Talán 1975-ben történt, hogy lóhalálában rohantam a villamos után, megpróbáltam felugrani a nyitott pótkocsira, csakhogy elvétettem az ugrást. A forduló szerelvénybol hátra zuhantam és elsötétült a világ elottem... Éreztem, hogy repülök, emelkedés közben egyre nagyobb köröket leírva, mikor is nagy csodületet láttam magam alatt. A kör közepén egy ismeros ruhájú alak feküdt, magamra ismertem! De hát akkor hol vagyok most én? Még feljebb emelkedve ragyogó, aranyszínu fényt láttam magam elott, ami alagút szeruen vett körül. A végébol kellemes baritonú férfi hang szólított meg: Tibi fiam, vissza kell fordulnod, mert nem jött még el a te idod! (Raymond A. Moody, A fényen túl címu sikermu szerzoje szerint a szenvedo alanyok felismerik a hang gazdáját, de mivel az apám pólyás koromban meghalt, én talán azért nem ismertem fel a hangját.) Mivel kíváncsi természetu vagyok, megkérdeztem, hogy miért kell visszatérnem az aranyló alagútból? Azért, fiam, jött a válsz, mert még jóformán semmit sem tettél! Mit kellene tennem?! Eloször is családot kell alapítanod és tanítanod kell az embereket a természeti környezet védelmére. Az utasítás tudomásul vétele után zuhanó repülésbe kezdtem, s a végén nagy nyekkenéssel megérkeztem a testembe, majd felnyitottam a szemem, és csodálkozva láttam, hogy egy ismeros orvosno hajol felém. Kérdésemre, hogy mi történt velem, közölte, hogy mivel megállt a szívem, újraélesztett. Vér folyt a bal f ülembol is, bevittek a kórházba, ahol dolgoztam. Megállapították, hogy agyrázkódást szenvedtem. Volt barátomnak és kollégámnak késobb elmeséltem az élményemet, aki azt mondta, hogy ez a bajjal járó látomás, ne meséljem másoknak, mert akkor kénytelen lesz átutalni a pszichiátriára! Késobb az "Atlantisz körben" eloadtam fenti élményemet, amiért aztán az ideggyógyászunk letolt a sárga földig, sot azóta is neheztel rám, oktalanul.