Az I. századi író, ifjabb Plinius például a következőképpen emlékezik meg egy ilyen esetről. A hagyomány szerint egy athéni házban láncait csörgető, összeaszott öregember kísértete szokott volt megjelenni, az ott lakók legnagyobb rémületére. Jobbnak is látták azonnal kiköltözni, és utánuk senki sem volt hajlandó ebben a kísértet járta házban megosztani mindennapjait a kísértettel. Ekkor Athenodórosz, a filozófus bérelte ki a házat. Az ifjú Augustus, a későbbi római császár egykori tanítója, egyáltalán nem vette komolyan a szegény kísértetet. Elküldte szolgálóit, lámpát gyújtott, leült és írni kezdett. Éjfél körül hangos lánccsörgés ütötte meg a fülét, ám Athenodórusz tudomást sem vett a láncait kétségbeesetten csörgető szellemről. A kísértet egyre hangosabban és a filozófus füléhez közelebb rázta azokat, de végül is kénytelen volt belátni, hogy holmi lánccsörgetésnél többre lesz szükség és közelebb lopakodott a filozófushoz. Athenodórosz kizavarta a szobából és az udvarig követte. Amikor a szellem eltűnt az udvaron falevelekkel jelölte meg a nyomát. Másnap kihívatta a város előjáróit, jobb mindenről tanukat szerezni, és felásatta a kijelölt helyen az udvart, ahonnan egy láncra vert férfi csontváza került elő. Miután földi maradványait illő módon eltemették, a kísértet többé nem tért vissza. A csatamezőket, régi háborúk színhelyét, mindig is kísértetjárta helynek tartották. Damascius Vita Isidori, Izodor élete című művében arról számol be az utókornak, hogy 452-ben, amikor a rómaiak a város falainál legyőzték Attila és a hunok seregét, az elesettek szellemei még három napon és éjszakán át harcoltak. A fegyverzaj jól hallatszott a városban. Pauszaniasz a 490-es marathóni csata emlékét idézi fel könyvében, ahol a csatazaj állítólag még 500 évvel a csata után is hallható volt. Azonban a legnagyobb kísértetinvázióról Philosztratosz Héróika című művében számol be. Ha hihetünk neki a legtöbb kísértet a Trója körüli síkságon bolyongott az i.e. 1200 körül zajló trójai háború után kb. 1000 éven át. A kísértetek épp aktuális közérzetét jósjelnek tekintették. A porlepte kísértetek aszályt, a verejtékezők esőt, a véresek, pedig pestist jeleztek. A kísérteteket nem volt szabad megérinteni. (még kiderült volna, hogy igaziak) A római császárok is előszeretettel visszajártak kísérteni. Suetonius Caesarok élete című könyvében beszámol arról, hogy Caligula, aki 41-ben gyilkosság áldozata lett, többször is megjelent a római Lamian-kertekben, ahova sebbel-lobbal temették. Miután a nővérei a rangjához illő szertartást rendeztek neki nem jelent meg többé. Sorstársát, Nérót is többen látták, még halála után 1000 évvel is, kísérteni. De az ő igénye már nagyszabásúbak voltak: csak akkor nyugodott meg amikor templomot emeltek sírja fölé. Ezek szerint a helyzet kulcsa a megfelelő végtisztességben rejlik. Ha minket is kísértenek, keressük meg az illető földi maradványit és temessük el tisztességesen!